Ania-Filius

Gyerekkorom meghatározó élményei közé tartoznak a diavetítéssel töltött családi délutánok. A vetítéseken voltak mesediák, és voltak olyanok, melyeken szüleim, nagyszüleim utazásai tárultak a szemünk elé. Az utazásokról készült diaképek némelyike annyira mélyen ivódott bele az emlékezetembe, hogy mind a mai napig olyan érzés, mintha én is ott lettem volna a vetített helyszíneken. „Érdekes, hogy hogyan örököljük meg az emlékeket és lesznek saját emlékeink egy fajta ›hyperemlékek‹. A mi emlékeink emlékek a szüleink, nagyszüleink emlékeiről, de azok nem közös emlékek, hiszen mi nem éltük meg az ő emlékeiket velük” (Vékony Délia). A kiállítótérbe a diaképek tízszeresére nagyított dia-lightboxokat készítettem, és egy installációt, melyben egy automata vetítőgép vetítette a családi diákat egy térbe lógatott foszforeszkáló felületre. A 2 percig vetített kép beleégett a felületbe és az utána következő 4 perces sötétség alatt folyamatosan halványodott el, majd újabb 2 perc diavetítés következett, és így rakódtak sorozatosan egymásra a diák képei, melyek mindig megőriztek valamit az alattuk lévőkből..