Herbárium

A természet reprezentációja már régóta foglalkoztatja a művészeket (gondoljunk csak a tájkép műfajára) és mindig is együtt járt egyfajta reflexióval az ember és környezetének kapcsolatáról. A 18. század óta az is világos, hogy ebben a kapcsolatban ki mozgatja a szálakat: a természet tárgyát a művész szubjektuma értelmezi át, konceptuális vagy érzelmi töltöttségen keresztül. A kortárs művészet és a Herbárium projekt ennél tovább megy, megkérdőjelezi a természet és művészet elválasztottságát. Itt a természet már nem puszta modell, anyag, tárgy, nem csupán reprezentációs szimbólum. A hangsúly a reprezentációról a folyamatra, a kontemplációra, a természet és a természetben levés esztétikájára, és a nem-emberi szereplők jelentőségére helyeződik. A természet és kultúra/ember elválasztottságának feloldására, illetve a természet egyszerűséggel és állandósággal terhes, túlságosan is rugalmasan használt fogalmának megkérdőjelezésére hozza Bruno Latour a Nat/Cul fogalmát. A bibliai teremtés-mítosz óta kitartani látszik az emberiség felelősségérzete a természet megszelídítése iránt. Előszeretettel képzeljük magunkat természeten kívül állónak, a kultúránk által megkülönböztetettnek. A természet még a legjobb esetben is valami megfigyelendő és tudományosan kikutatandó, de mindig a „másik“, a „vad“ marad. Latour szerint a világunk sosem volt ilyen értelemben modern, sokkal inkább egy hibrid. Nat/Cul. Ilyen Mátyási Péter itt bemutatott munkája is. A művész a természetet alakítja kultúrává, műtárggyá, miközben a megszelídített természet újravadonosodásának, az emberi jelenlét hiányának, annak következményeinek állít emléket. Sziszifuszi erőfeszítéssel transzponálja és fogalmazza újjá a kiállítótérben édesapja távozása után évekig gondozás nélkül maradt termő kert a tervező avagy teremtő (ember) által nem tervezett vadhajtásait. A folymatban mütárgyak jönnek létre, melyeknek szerzöi jogain a művész osztozik másokkal: édesapjával, a növényekkel, népi hagyományokkal, illetve azzal a mollyal, mely a bemutatott szőlőleveleket „díszítette“. A figyelem óhatatlanul a természet és a művész viszonyára helyezödik, melyben a természet kontemplációja, a kerti munka élvezete is feltünik. A művész eredeti tevékenysége, személyes munkája, az örökölt és elvadult kert rendezése, halk háttérzeneként, egy absztrakt negatívként van jelen, míg a kiállításra hozott organikus matéria olyan, mint a kert újfenti megszelídítése során leválasztott lelet, néha kórkép. A gondozás hiányában elpusztult gyümölcsfák ágai, beteg levelek, felhalmozott tűlevelek egy a természettudományi múzeumok és csodakamrák szürrealitásával játszó művészeti installációban kapnak új jelentést, lesznek egyszerre objektum és szubjektum, azaz Nat/Cul, és válik a kiállítótér egy foucault-i értelemben vett heterotópíává. /Major Virág, kurátor/